2013. május 5., vasárnap

1.fejezet: londoni út


Sziasztok! Hát meghoztam az első rész, ami lehet, hogy egy picit hosszúra sikeredett, mert sok mindent akartam belesűríteni már ebbe a részbe is, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Ja, és nagyon nagyon köszönöm a 2 cserét, a 111 látogatót, és a 2 rendszeres olvasót, amik lehet, hogy nem tűnnek olyan hú, de nagy számoknak, de nekem annál többet jelentenek, így 1 nappal a blogom magnyitása után. Remélem, hogy sokan velem tartotok majd. Folyamatosan jönnek majd a részek, de szeretném azt kérni tőletek, hogy írjatok komikat, ha tetszik, akkor azért, hogy tudjam, hogy jó, amit csinálok és kíváncsiak vagytok a folyatásra;  ha nem, akkor pedig azért, hogy tudjam, hogy min kéne változtatnom. Azt hiszem ennyi elég is lesz bevezetőnek, szóval jó olvasást! :)))



Emily:
(New York 12:00)



Végre péntek. A kedvenc napom a héten. 4 órám van, ráadásul abból 2 tesi, a másik kettő angol. Fáradtam estem be otthon az ajtón, miután elköszöntem a srácoktól, akik voltak olyan kedvesek, hogy hazahoztak a suliból, így legalább nem kellett gyalogolnom, vagy valakit azzal zaklatni, hogy jöjjön értem. Semmire nem vágytam jobban, csak egy meleg fürdőre és egy egész délutános Vámpírnaplók maratonra. Utóbbi időben ezzel töltöm a péntek délutánjaimat, már, ha Lily, a legjobb barátnőm, vagy a többiek ki nem találnak valamit. A nappaliba érve anyuval találtam szembe magam, aki elég jókedvűnek tűnt, hisz fülig ért a szája.
- Szia, kicsim. – ugrott a nyakamba.
- Szia, anyuu. – húztam el a végét felcsillanó szemei láttán. – Hát te meg minek örülsz ennyire?
- Mi az, hogy minek? Már örülni sem örülhet az ember a saját lányának? – húzódott el tőlem morcosan.
- Dehogynem, csak általában pénteken mindig olyan lehangolt vagy a hétvégi utazásaid miatt. – magyarázkodtam.
- Az igaz, hogy nem sokszor örülök, hogy még szombat, vasárnap is dolgoznom kell, mikor mások pihennek, de ennek az útnak most kifejezetten örülök. – ujjongott.
- Hova is mész? – néztem rá értetlenül, mire rám förmedt.
- Emily! Ugye nem azt akarod mondani, hogy elfelejtetted?
- Ööö… hát….ööö. – dadogtam.
- Még, hogy én vagyok a feledékeny. – rázta meg a fejét. – Múlt héten mondtam neked, hogy ma délután Londonba megyek meglátogatni a bátyádat és lesz egy fotózásom is. És szeretném, ha velem jönnél. – csapta össze a tenyerét.
- Nagy baj lenne, ha én inkább itthon maradnék? – kérdeztem a „nem, kicsim megértelek, egész héten keményen tanultál biztos fáradt vagy, nyugodtan maradj inkább itthon pihenni” válaszban.
- Igen. Már mindent leszerveztem és különben is szükségem van a segítségedre. – érkezett a válasz, ami a reménykedő mosolyomat rögtön lehervasztotta az arcomról.
- Az én segítségemre? – kérdeztem meglepve. - De hisz amióta elállítottam a gépedet és miattam késett a fotózás a múltkor azóta nem igen engedted, hogy hozzányúljak a gépeidhez. Akkor meg minek kell nekem is mennem?
- Egy szóval sem mondtam, hogy fotózni fogsz. Te fogod szórakoztatni a srácokat, akiket fotózok, hogy ne unatkozzanak annyira.
- Hát ez remek. Nem elég, hogy lőttek a nyugis hétvégémnek, a mozi maratonomnak, és a délig tartó alvásnak, még bohócot is kell játszanom a fotó alanyaidnak, hogy szegénykék nem unatkozzanak. – vágtam be a durcást és a táskámat felkapva óriás léptekkel indultam fel a szobámba.
- Meglátod, te fogod a legjobban élvezni ezt az egészet. – kiáltott utánam anya.
- Oh, szerintem is. – motyogtam magamban és levetődtem az ágyamra. - Végre itthon lehetnék egy kicsit, és élvezhetném a hétvégét , de nem dehogy élvezhetem, meg hát minek is pihenjek. Menjünk csak Londonba, szaladjunk Oliver-hez, meg persze fotózni. Legalább akkor már én is fotózhatnék, de nem én csak szórakoztatni kellek megint valamelyik elkényeztetett londoni család hisztis kölykeit. – mérgelődtem magamban a plafon bámulása közben. Aztán csörögni kezdett a telefonon. Oliver képe jelent meg a hívóikon helyén. Remek. – gondoltam magamban.
- Szia, Oliver. – vettem fel még mindig morcosan.
- Szia. Valami baj van? Olyan fura a hangod. Csak nem morci vagy? – tapintott rá a lényegre.
- Áh, nem. – vágtam rá.
- Csak azért hívlak, hogy elújságoljam, hogy már minden leszerveztem holnapra. De, ha ide értek majd megbeszéljük a részleteket, azzal most nem akarlak untatni.
- Jó, de ezt miért nekem mondod és miért nem anyának? – kérdeztem unottan.
- Hát…. csak gondoltam, hogy téged is érdekel, mivel neki már mondtam tegnap, mikor beszéltünk. – mondta már egész más hangsúllyal, mintha időközben rájött volna, hogy erről inkább nem kéne beszélnünk.
- Oh, hát engem aztán nagyon érdekel ám az elkövetkezendő 2 napos jópofizás. – durcáskodtam továbbra is.
- Jól érzem, hogy semmi kedved nincs jönni?
- Hát azt eltaláltad. – vágtam rá unottan.
- Pedig minden tök király lesz, és a srácok is jó fejek, úgyhogy biztos nagyon fogod élvezni. – próbált jókedvre deríteni.
- Én annyira nem bíznék benne.
- Majd meglátod. Puszilom anyát, jah és vigyázz magadra.
- Átadom, és te is vigyázz magadra. Szia, Oliver. – köszöntem el tőle elhúzva a végét, ugyanis semmi kedvem nem volt beszélni a mi kis utazásunkról.
- Szia.
Miután leraktam a telefont már indultam is a bőröndömért, ugyanis nem arról voltam híres, hogy hamar össze tudtam pakolni egy-egy ilyen hirtelen jött utazás alkalmával, de mikor kinyitottam a szekrényem ajtaját meglepve vettem észre, hogy nincs a megszokott helyén. Felpillantottam, hátha a szekrény tetejére rakta anyu, de ott sem volt. Morcosan vágtattam le a lépcsőn.
- Anyu, nem tudod, hogy hol van a bőröndöm? Mert sem a szekrényben, sem a…. – elakadt a szavam, amikor megláttam, hogy ott áll anyu a bőröndöm mellett útra készen.
- Mehetünk? – kérdezte széles mosollyal az arcán.
- De hát én még…- kezdtem volna, de félbeszakított.
- Én már mindent bepakoltam, amíg te suliban voltál, és különben is indulnunk kéne, mert még be kell ugranunk a gépekért az irodámban. – legyintett sürgetően.
- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – akadtam ki.
Soha nem szerettem, ha elpakolta a cuccaimat, de az, hogy helyettem pakolta be ez már mindennek a teteje volt. Egy szó nélkül felrohantam a szobámba és a sport táskáimat előkutatva irtó sebességgel kezdtem el a pakolást.



Harry:
(Los Angeles 8:00)



Nem hiszem el, hogy pont szombatra kellett rakniuk azt a nyamvadt fotózást, amikor pont bulizni akartunk menni a srácokkal. Imádom, hogy Paul ilyen frankón tudja beosztani a napjainkat.
- Zayn. Zayn. – lökdöstem meg a mellettem szunyókálót.
- Na. Mi van már? – tért magához. – Nem zavar, hogy alszok?
- Ööö.. nem. - vágtam rá mosolyogva.
- Örülök neki. – mondta feje alól kihúzva a párnáját és fejére nyomta.
- Figyelj már. Hallod? – ráztam meg, hogy végre rám figyeljen.
- Ajh már. Mi van?
- Mi lenne, ha a fotózás után mégis csak elmennénk bulizni? – vetettem fel az ötletet, mire ledobta maga mellé a párnáját.
- Jó lenne, de nem hiszem, hogy Paul örülne neki. Tudod, hogy nem díjazza az ilyen ötleteket.
- Kit érdekel? Én bulizni akarok. – hisztizem.
Hirtelen eszembe jutott egy nagyon ésszerű és hihető kifogás.
- Van egy ötletem. – csaptam rá Zayn vállára.
- Nagyobbat kérlek. – dörmögte párnába nyomódott arccal.
- Mi? – hajoltam közelebb hozzá, hogy értsem, hogy mit motyog.
- Mondom nagyobbat, üss csak nyugodtan. – emelte fel a fejét, ezáltal majdnem lefejelve.
- Nem nyavalyogjál már. Arra gondoltam, mondhatnánk, hogy nem érezzük jól magunkat, mondjuk az ebédtől, és akkor előbb szabadulnánk.
- És szerinted nem lenne feltűnő, hogy mikor visszaérnek a szállodába mi nem leszünk ott? – akadékoskodott.
- Majd csak néhány pohárkával iszunk és időben visszaérünk. – oldottam meg a felmerült problémát egész egyszerűen.
- Nekem mindegy, csak tényleg érjünk vissza időben. – kászálódott ki az ágyból szemeit dörzsölve.
- Ez az. – bokszoltam a levegőbe elégedetten.
Gyorsan felpattantam én is, gyorsan összeszedtem magam és barátomat követve én is a fürdő felé vettem az irányt, ám mire az ajtóhoz értem az becsapódott előttem.
- Jaj, ne már. – csattantam fel.
- Legalább itt hagyjál már egy kicsit, ha már egyszer felkeltettél. – kiáltott ki Zayn. – Különben is miért kellett ilyen korá…. – kezdte a mondatát, és kivágódott a fürdő ajtón, jóformán átgázolva rajtam. – A francba. – kapkodott össze-vissza.
- Mi bajod van? – tártam szét a karomat.
- Harry. – mutogatott a csuklóján lévő órájára.
Mikor felnéztem a faliórára láttam, hogy máris 20 perces késésben vagyunk.
- Basszus. – kaptam fel a törölközőmet és egy gyors tusolás után a szekrényem elé csúsztam volna, ha a még mindig nedves talpam csúszott volna. Így csak egy hatalmas orra esés lett belőle.
- Iparkodj már. – sürgetett Zayn, de mikor meglátta, hogy a földön fekszek, és a térdemet és fenekemet fájlalom elnevette magát. – Nem is te lettél volna. – nyújtotta a kezét.
Nagy nehezen elvonszoltam magam az eredeti célomhoz, de ami azt illeti még csak most következett a legtöbb időt igénybe velő dolog: a ruhaválasztás.
- Jó reggelt fiatalok. – vetődött be az ajtón Louis. – Na, kész vagytok már? – kérdezte végig nézve rajtunk és száját félrehúzva lehuppant az ágyra, amit hozzátenném én már beágyaztam, amíg Zayn zuhanyozott.
- Hozzánk is jöhetnél ágyazni. – nézett rám mosolyogva. – Meg rendet rakni is.
- Csak álmodban. Elég volt nekem az a 2 hét, amit veled töltöttem a New Yorki szállodában. Nem véletlenül cseréltelek le. – fordultam vissza a szekrényemhez.
- Ezek szerint csak Lou rendetlensége miatt választottál most engem? Én meg már azt hittem, hogy azért, mert szeretsz. – szipogott Zayn.
- Hát ööööö….azért is. – haboztam.
- Hát Zayn, el kell, hogy szomorítsalak, de Harry az enyém, és nem adom. – nyújtózott el az ágyon ördögi mosollyal az arcán.
- Ennek a lükének inkább már valami csaj kéne nem pedig egy ilyen répa imádó, mókamester. Nem gondolod? – gonoszkodott Zayn visszavágva.
- Örülj neki inkább, hogy van valaki, aki képes még néha téged is felvidítani, ami egyáltalán nem egyszerű feladat ám. – ült fel durcásan az érintett. - Amúgy meg, ha jól emlékszem neked sincs csajod.
- Nincs, de nekem most nem is kell. Még nem. – szomorodott el Zayn. Bizonyára megint eszébe jutott a Perrie- vel való szakítása, ami nem is volt olyan rég és még nem igazán van túl rajta. Nem teljesen vagyok biztos benne, hogy valaha túl lesz-e rajta, hisz nagyon odavolt érte már az első találkozásuk óta.
- Majd kerítünk neked valami csajt. – veregette meg a vállamat Lou, miközben magamra rángattam a pólómat.
- Nem kell kerítőt játszani, kösz. Ha csaj kell, majd kerítek magamnak. – löktem vissza az ágyra.
Gyorsan összekapkodtuk a cuccainkat és a bőröndjeinket, és a lifthez cipeltük őket, ahol Liam már türelmetlenül várt minket.
- Jó reggelt. – pattant fel a bőröndjéről. – Már azt hittem, hogy soha nem lesztek kész.– ölelgetett meg minket sürgetően.
- Csak még rendbe raktuk a szobát. – mondtam kissé durcásan, miközben beszálltunk a liftbe.
– Harry, ugye tudod, hogy azért tartanak szobalányokat a szállodákban, hogy rendet rakjanak a vendégek után. – gonoszkodott Liam.

Louis:



A rengeteg csomag bepakolása után bepasszírozódtunk a kisbuszba, ami kivitt minket a reptérre. Igen kényelmetlen utazásunk volt mit ne mondjak, így óriási felüdülés volt újra lábra állni. Vagyis nem nagyon nevezném azt lábra állásnak, ugyanis, amint kiszálltam a kocsiból rögtön össze is rogytak elgémberedett lábaim.
- Oh, Lou! Tudom, hogy nagyon bírsz, de azért nem kell előttem térdre ereszkedned. De ez nagyon aranyos tőled. – kapott az arcához vigyorogva Liam.
- Haha, nagyon vicces. Legalább segíthetnél felállni. – nyújtottam felé a kezemet, mire hatalmas súly nehezedett a hátamra.
- Kicsi a rakás! – kiáltotta Zayn és a már a hátamon lévő Harryre ugrott, aki így már szinte az aszfaltba döngölt.
A hirtelen érkezett túlsúly meghozta a hatását. A homlokom hatalmasat erővel csapódott a földre. Komolyan, más már nem is hiányzott. Másodpercek alatt óriási pukli jelent meg a helyén. Jajgatva tápászkodtam fel, lelökdösve magamról mókás kedvükben lévő bandatársaimat.
- Jó reggelt srácok. Remélem, azért holnapig még életben tudjátok tartani egymást, ugyanis nem hinném, hogy ilyen monoklikkal akartok holnap fotózkodni. Vagyis remélem, hogy nem. – jelent meg a gép lépcsőjén Paul, a menedzserünk.
- Áh, ez semmi. Túléli. – legyintett Harry. – Én reggel akkorát estem a fürdőből kilépve, hogy azt hittem ott maradok. – panaszkodott rogyasztott térddel a popóját tapogatva.
- Már nem is meglepő, hogy nem tudtok vigyázni magatokra. Az lenne inkább meglepő, ha egyszer mindenki épségben, sérülésmentesen kibírna 1 napnál többet. Gondoljatok csak vissza Niall bokasérülésére. Az sem volt semmi. – ballagott oda hozzánk a szőkeség szerencsétlen balesetét felidézve, mire kitört belőlünk a nevetés.
Nem hiszem, hogy azt valaha is el fogjuk felejteni, ugyanis egyszerre volt vicces, kínos és bizonyára fájdalmas is.
- Ha már itt járunk, hol van Niall? – tekintett körbe, de mivel sehol sem látta felhúzott szemöldökkel nézett ránk, választ várva.
- Hát ööö… izé…- kezdte Harry, de ettől csak még mérgesebb lett. Összekulcsolta maga előtt a kezét és türelmetlenül dobolni kezdett a lábával.
- Szóval…- fordult felém tűzben forgó szemekkel.
- Aszzem szabadságoltatta magát néhány napra. – vakartam meg a tarkómat zavartan.
- Hogy mit csinált? – emelte fel a hangját. – Srácok, holnap délben fotózásotok van, utána kezdődnek a stúdiófelvételek, nem lehet csak úgy szabadságoltatni magatokat. Mégis mi a francot képzelt? Az, hogy néhány napra hazautaztam az nem azt jelenti, hogy addig szétszéledhet a banda. Nagyon jól tudta, hogy ma utaztok haza, holnap még egy fotózás, aztán felőlem beiktathatunk a stúdiózás elé egy kis pihit, ha szükségetek van rá, de ez nem így működik. Legalább intézhette volna úgy, hogy visszaérjen még előttem. – akadt ki, mire Liam nyugtatóan a vállára tette a kezét.
- Nyugi. Oda fog érni, mire mi megérkezünk. Ugyan az még kérdés, hogy hogyan és mikor, de megígérte, szóval ott lesz. Nem kell agyvérzést kapni, meg lesz a fotózás, úgy, ahogy. – pillantott rá Harry-re, majd rám.
- Még jó, hogy van nekünk egy ilyen megfontolt és összeszedett….kanálfóbiásunk, aki bármikor képes minket megnyugtatni. – kedveskedett Zayn. – Amúgy Paul remélem valami jó kis fotós csajszit szereztél és nem valami idősödő, kopasz pasast. – veregette meg menedzserünk vállát, akinek időközben visszatért eredeti arcszíne.


Emily:



Életemben nem végeztem még ilyen gyorsan. Persze, ahogy sejtettem anyu pont a kedvenc ruháimat nem rakta be. Hirtelen gondolkodóba estem, hogy akkor egyáltalán mit csomagot a bőröndbe, de aztán időhiányában inkább nem agyaltam rajta tovább, csak leszáguldottam a földszintre, felkapva a laptop táskámat és a mobilomat és mint, akit ágyúból lőttek ki rohantam kifelé, ahol anyu már türelmetlenül dobolt a kocsi tetején.
- Mondtam, hogy mindent bepakoltam, amire szükséged lehet, nem értem minek kellett még ennyi cuccot hoznod. – hisztizett az ajtót csapkodva, hogy most már biztos, hogy lekéssük a gépet.
- Gondolom, hogy csak olyat raktál be. – vágtam be válaszul az ajtómat.
1 óra dugóban töltött idegbaj után elértünk az irodáig és most már kijelenthettük- a csúcsforgalmat látva- hogy lekéssük a gépet, ezért anyu felhívta a repteret és áttetette a foglalásunkat a következő járatra, ami pont egy órával később indult. Szerencsére volt szabad hely, és két srác pótolta a helyünket, akik az utolsó pillanatban jelentkeztek be, de így legalább lett helyük.
Gyorsan összekapkodtuk a gépeket, a vakukat, a derítőket, az állványokat, meg egy csomó akkumulátort, elemet, elemtöltőt, memóriakártyát, pántot, objektívet, na meg anyu hiperszuper laptopját. Mire végeztünk már jojóztak a szemeim a kapkodástól.
- Már nem azért, de mégis hova fogjuk rakni ezt a sok táskát? – kérdeztem a kanapén elnyújtózva.
- Hát, hogyhogy hova? Felvisszük magunkkal a gépre. – jelentette ki ezt úgy, mintha természetes lenne, hogy 3 hatalmas fotós táskát felengednek kézi poggyásznak.
- Oké. Hát majd meglátjuk. – mondtam halkan.
Újabb 1 óra lépésben haladás után kiértünk a reptérre. A hordár srác nagyot nézett, amikor közöltük vele, hogy a 3 fotós táskát, a 2 laptop táskát és a (kézi)táskáinkat is magunknál szeretnénk vinni a gépre. Ekkor megjelent a főnöke bosszúsan, de mikor meglátott minket azonnal mosolyra húzódott a szája. Bőszen bólogatva beleegyezett a dologba, nem mintha anyu hagyott volna neki más választást, ugyanis szerintem előbb vált volna meg tőlem, mint a méregdrága kütyüitől. Nagy nehezen elhelyeztük a cuccainkat a kézi poggyász tárolóban és a mellettünk lévő szabad ülésekre, miután feljutottunk a gépre. Szerencsére a foglalásuk áttolásával is megmaradt az első osztályú helyünk, ám a körülöttünk levők elég furcsán néztek ránk, hisz nekik összesen volt annyi csomagjuk, mint nekünk. De hát mégis hová rakhattuk volna a gépeket? A légi utaskísérők kérésére pont az övemet csatoltam be, mikor egy kapucnis srác állt meg előttem. Valószínűleg a mellettem lévő ülésre tartott igényt, amit ugyebár telepakoltam, remélve, hogy ott nem ül majd senki.
- Szia. Ne haragudj, leülhetek ide, amíg felszállunk? – kérdezte széles mosollyal levéve a kapucniját.

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm :)) próbálok sietni vele, és remélem, hogy tetszeni fog:)))

      Törlés
  2. Kedves Kitta!
    Hat ez csodalatos lett!! Nagyon szepen megfogalmaztad a mondatokat es nagyon tetszettek a vicces reszek!:) Remelem a tobbi reszed is ilyen hosszu lesz:) Van egy olyan sejtesem hogy a kapucnis fiu az valamelyik 1D tag lesz :) (pontosabban Harry...szerintem) Siess a kovetkezovel!
    Xx RR

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen <3 :)) örülök, hogy tetszett :) hát, ami a másodikat illeti az biztos, hogy lesz ilyen hosszú, mert megint csak elszalad velem a ló :) Holnap hozom is a következő részt, remélem nem okozok csalódást vele :))))

      Törlés