2.fejezet: Eseménydús utazások

Sziasztok! Bocsánat a késésért, csak hát itt az érettségi és kicsit beparáztam, de hála istennek már túl vagyunk rajta. Ezt is letudtuk. Örülök a visszajelzéseknek, és a látogatóknak. Remélem hamarosan többen többen is leszünk. :))) A részről csak annyit, hogy ez is elég hosszúra sikeredett, de ez van. Túl sok mondani valóm van. Nem hiába kezdtem el a blogolást. Szóval remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, igaz szintem kissé uncsi lett és vontatott, de ígérem, hogy hamarosan felpörögnek majd az események.:)) Szép napot nektek, vagyis inkább jó éjszakát!! :)) A következő részt is nem sokára hozom :) Jó olvasást. :D

Niall:

Néhány napra leléptem, amíg Paul Kaliforniában volt. Ám mivel tudom, hogy nem díjazza az ilyen húzásainkat, így gyorsnak kell lennem, hogy előbb érjek Londonba, mint ők és mosolyogva, tárt karokkal várhassam őket a reptéren. Molly, egy nagyon régi és kedves barátom meghívott magához New York-ba a hétvégére, amire nem mondhattam nemet, és hát Paul elutazása pont kapóra jött. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy milyen fantasztikusan telt ez a 3 nap. Persze a srácok és az állandó hülyülések már nagyon hiányoztak, de nagyon jól éreztem magam Molly-val. Egy kicsit legalább feltöltődtem, így maximális energiával tudok a holnapi fotózásra koncentrálni. Már persze, ha időben kiérek a reptérre.

- Niall, nem akarlak túlságosan siettetni az evéssel, de már csak fél óra van a gép indulásáig. – hallottam meg Molly hangját a nappaliból.

- Oh, az még rengeteg idő. – mondtam tele szájjal- és különben sem lehet gyorsan megebédelni, az árt az egészségemnek. – kanalaztam tovább a Molly anyukája, Sarah által készített isteni gyümölcslevesbe, amivel nem tudtam betelni, pedig már tényleg ideje lett volna indulni. Bekanalaztam az utolsó cseppjeit is, a mosogatóba hajítottam a tányért és a kanalat, és köszönetképpen egy óriási, cuppanós puszi nyomtam Sarah arcára.

- Köszönök mindent. Örülök, hogy itt lehettem. Jó volt látni titeket.

- Tudod, hogy bármikor nagyon szívesen látunk. – ölelt át az arcát törölgetve.

- Szavadon foglak. – kiabáltam vissza, miután Molly kirángatott a konyhából. – Vigyázz magadra.

- Le fogod késni a gépet. – lökdösött maga előtt egészen az autóig, ahová időközben már bepakolta a csomagjaimat.

- Nyugi, odaérünk időben. –nyugtatgattam, miközben bepattant mellém.

A reptérre érve a nagy sietségben és kapkodásban odacsuktam a kisujjamat. Sziszegve kapkodtam a levegőt, Molly pedig csak tolt előre a beszállókapu felé. Hát persze a gépet lekéstem, de szerencsémre egy óra múlva is indult egy gép Angliába, amivel még pont odaérek a többiek előtt, így annyira nem paráztam, meg hát valahogy jobban lefoglalt a most már szinte minden színben pompázó ujjam.

Emily:

- Persze. – kapkodtam az ölembe az ott heverő dolgaimat.

- Nem zavarok sokáig, csak már nem volt időm visszamenni a többiekhez, mert rám parancsolt a kisasszony- mutatott a légi utaskísérőre-, hogy azonnal üljek le, ha nem akarom betörni a fejemet. – mosolyodott el megint.

-  Jaj, dehogy zavarsz. – vágtam rá.

- Kár lett volna egy ilyen buksiért. –szólalt meg mellettem anyu feleszmélve a melójából.

Szegény srác kicsit sem jött ám zavarba, de egész jól megoldotta a dolgot.

- Áh, köszönöm. –pironkodott. – Amúgy Justin vagyok. – nyújtotta a kezét, amire gyorsan lecsaptam, még mielőtt anyu tette volna valami újabb zavarba ejtő mondattal.

- Emily. – mondtam mosolyogva.

- Nagyon szép neved van. – bókolt.

Hirtelen felvillanyozódtam. Annyira aranyos volt, hogy még a korábbi bosszúságokat is képes volt elfeledtetni velem. Még beszélgettünk egy kicsit, megtudtam, hogy 3 éves kora óta táncol és, hogy Londonba is emiatt utazik, ugyanis koreográfus melót ajánlottak neki a brit fővárosba.

- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek és remélem, hogy találkozunk még. – nyújtotta a névjegyét, amit anyu azzal díjazott, hogy rögtön a kezébe nyomta a sajátját. Hosszú puszival köszönt el, miután újra megjelent a hölgyike, hogy most már biztonságosan visszafáradhat a helyére.

- Ez most nagyon ciki volt, ugye tudod? – fordultam felé, miután elment Justin.

- Miért ciki az, ha odaadom valakinek a névjegyemet? Hátha szüksége lesz egy fotósra. – vágta ki magát.

- Nem csak a névjegyre gondoltam. – céloztam a korábbi zavarba hozására.

- Különben pedig örülnöd kéne, hogy én legalább adtam elérhetőséget a srácnak, pedig nem hinném, hogy az én dolgom lett volna. – akadt ki.

- Bocs, hogy nem szoktam vadidegeneknek megadni a számomat, vagy a lakcímemet. – hadartam el dühömben olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.

- És az irtó helyes srácok sem képeznek kivételt? – hajolt oda hozzám mosolyogva, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám.

- Talán. De amúgy úgysem fog hívni, szerintem. – fordultam felé.

- Hát majd meglátjuk. – lökdösött mosolyogva.

Mivel eléggé kiveséztük a témát, így nem feszegettük tovább, és reméltem, hogy a repülés hátra idejében tudok majd pihenni egy kicsit, de erről hamar le kellett mondanom, ugyanis a mögöttem ülő kislány jó mókának találta, hogy megállás nélkül rugdosta az ülésemet. Megváltást jelentett, mikor a meghallottam a : „Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be öveiket, hamarosan landolunk a londoni reptéren” mondatot.

Pont a cuccaimat szedegettem össze a kézipoggyász tárolóból, mikor valaki, mint a szélvész elszáguldott mellettem.

- Még jó, hogy fel nem löksz. – kiabáltam a sietős utas után.

- Bocsi. – fordult vissza mosolyogva.

- Anyu. – böktem oldalba, mire felkapta a fejét.  – Ez nem… Niall Horan volt? – kérdeztem tátott szájjal.

- De lehet, nem figyeltem. – rántotta meg a vállát.

- Ha most Lily és Lara itt lennének…- jutott eszembe a One Direction imádó barátosném és a húgom.

- Akkor szegény srác nem jutna le élve a gépről. – nevetett ördögien.

Mondjuk volt benne valami, ugyanis otthon a nap 24 órájából 18 biztos, hogy róluk szól. Felváltva duruzsolnak a fülünkbe a srácokról. Persze én is nagyon szeretem a zenéjüket, meg minden, de szerintem ők már egy kicsit túlzásba viszik a rajongást.

Hullafáradtan szálltunk le a gépről, ahonnan a kijutást a váróban tolongó paparazzik egyáltalán nem tették egyszerűvé. Próbáltunk észrevétlenek maradni és csak sodródni a tömeggel, amit a mellénk vetődő szupersztár is hasonlóképpen tett.

- Bocsi még egyszer a gépen történtekért. – mentegetőzött, mire hatalmas kiabálásra lettünk figyelmesek.

- Niall!

- Hogyhogy egyedül érkeztél Londonba?

- Hol vannak a többiek?

- Milyen volt a turné?

- Mit fogtok csinálni az elkövetkezendő hetekben, hónapokban?

- Újabb lemez? – záporoztam a kérdések a vakuk villogása közben.

Hirtelen valaki tolni kezdett minket kifelé a váróból és a kint várakozó két fekete BMW-be tuszkolt minket. A szőke srácot az egyikbe, minket anyuval pedig a másikba.

- Gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet, de legalább ezúttal egészben megúsztuk. – pattant be a kocsiba Oliver, a megmentőnk.

- Szegény srác. – fordult hátra anyu a mögöttünk lévő kocsi utasát bámulva. – Jóformán szétszedték szegénykét. – rázta a fejét sajnálkozóan.

- Már megszokta. –vágta rá Oliver. – Amúgy pedig nektek is szép estét. – fordult hátra durcásan.

- Jah, tényleg hogyhogy kijöttél elénk? – kérdezte anyu meglepetten.

- Csak gondoltam, hogy lesz egy csomó cuccotok, és hát azt hiszem nem tévedtem. – nézett hátra a nálunk lévő csomagokra.

- Hát nem is mi lettünk volna, ha csak egy bőrönddel jövünk nem kicsim? – fordult felém célozva az utolsó pillanatban összecsomagolt sporttáskáimra.

- Most miért nézel így rám? Talán nem kellett volna helyettem összepakolnod.

Mikor megérkeztünk a szállodához alig tudtam elvonszolni magam a liftig, ahol még mindig folytatódott a „miért is kellett nekem ennyi csomag” téma.

- Amúgy hány napra jöttél ennyi táskával? Vagy nem is látogatóba jöttél, hanem költözöl? – ércelődött Oliver, mikor felértünk a szobáink elé.

- Nagyon vicces ma valaki.  Na jó éjt humorzsákok. – kaptam fel a csomagjaimat és durcásan indultam a szobámba.

Zombiként dőltem be az ágyba egy gyors zuhany és fogmosás után. Nem igazán voltam hozzászokva a 3 órás lefekvéshez, de elég hamar elaludtam. Nem sokkal később a mobilom hangos csengéssel jelezte, hogy üzenetet kaptam. Mikor megláttam azt hittem ott helyben meghalok.

„ Fél 6- kor indultok Manchesterbe, nekem van egy kis dolgom, de ha tudok megyek utánatok. És bocsi, hogy felkeltettelek! Oli”

Megsemmisülve dőltem vissza a párnámra. Aludtam talán másfél órát és máris kelni kell. Az kattogott az agyamban, hogy mégis mi a manónak megyünk mi Manchesterbe, és főleg miért olyan korán. A válaszra nem kellett sokat várnom, ugyanis anyu tankként rontott be az ajtómon, amitől enyhén szívrohamot kaptam és közölte, hogy:

- A fiúk menedzsere áttette a fotózás helyszínét Manchesterbe, mert a reptéren nem voltak kellőképpen felkészülve a gép fogadására és a srácok kijuttatására, így fél óránk van, hogy összeszedjük magunkat, mert még valami kaját is kéne venni magunknak az útra, úgyhogy iparkodj. – darálta el a „lényeget”, amit a függöny elhúzásával koronázott meg. A beáramló fény teljesen elvakított.

- Ezt nem hiszem el. – vetődtem hanyatt sírást színlelve. – Kár, hogy nem Ausztráliába rakták át a fotózást, mert ott szebb az idő és van is hely a hülye gépüknek, hogy landolhassanak, sőt ott még nyugodtan le is tudnának szállni, a szavannák közepén biztos senki nem háborgatná őket. - dobáltam magam kínomban.

- Ez van. –közölte anyu halál nyugodtan. Egy csepp dühöt sem hallottam a hangjában, mondjuk annál több volt az enyémben. – Fél óra múlva várlak a liftnél.

Liam:

Miután elintéztük, vagyis elintéztem Niall „szabadságoltatását”, felpakoltunk a gépre, ami nem volt egyszerű mutatvány a rengeteg bőrönddel. De szerintem 6 hónap turné után ez nem meglepő, hisz eleve sok cuccot szoktunk vinni magunkkal a turnékra, meg hát persze az állandó vásárlási ösztön is él bennünk. Mondjuk az én csomagjaim leginkább a rajongóktól kapott plüssökkel vannak kitömve, amik már nem fértek bele a dobozokba. Anyuékat állandóan kikészítem a rengeteg ajándékkal, amit haza szoktam vinni nekik, de én imádok ajándékot vásásrolni. Meg hát Danielle-nek is. Már nagyon mennénk haza a családjainkhoz, hogy megölelgessük őket és, hogy egy kis idő tölthessünk velük ennyi idő távollét után. Már csak a holnapi fotózást kell túlélnünk, aztán néhány nap szünet. Jó időbeosztás mi? 6 hónap kőkemény munka, utazások, koncertek, sajtótájékoztatók, néha egy- egy interjú, aztán pár nap szünet és minden kezdődik jóformán elölről. De ez van. Már úgy, ahogy elfogadtuk, vagyis beletörődtünk, mert ezt nem lehet megszokni. Egy szabad percünk sem volt az elmúlt hónapokban, így már érhető, hogy csakis kizárólag a pihenésre tudunk gondolni.

- Srácok, szeretném, ha normálisan, vagyis hozzátok képest normálisan végigcsinálnátok még ezt a holnapi fotózást, aztán majd megbeszéljük, hogy hogyan tovább. – ült le közénk Paul és Harry és Zayn térdére téve a kezeit kezdte a mondókáját. A szokásos sztori: „ csak ezt bírjátok még ki utána jön a …..- Várjunk csak! Mi az, hogy megbeszéljük, hogy hogyan tovább?? Ezt meg mégis hogy értette?

- Ezzel mire célzol? – kérdezte Louis aggódva.

- A szünetetekre céloztam, aminek szerintem itt lenne az ideje. – vágta rá gyorsan, mintha kerülni akarná a témát.

- De nem azt mondtad reggel, hogy jönnek a stúdiófelvételek? – ült fel Harry.

- Reggel még úgy volt, de mivel látom rajtatok, hogy már nagyon belefáradtatok a dologba, így gondoltam tartanánk egy kis szünetet a stúdiózás előtt. – darálta el. – Mindenkire ráfér a pihenés. Egy kicsit fel kell töltődnie mindannyiuknak.

Mivel rettenetesen keveset aludtunk mostanában, így miután felszálltunk ledőltünk aludni, hogy legalább a látszata meglegyen a több, mint 10 órás útnak, meg hát addig sem kellett Louis, vagy Harry újabb csínjaitól tartanunk, hisz ők is azonnal bealudtak.

- Liam, ha odaértünk el ne felejtsük mondani Olivernek, hogy a stúdiómunkálatokat most már csak ő fogja végezni, és hogy ő lesz az asszisztensem is, ugyanis Tony néhány nap múlva Miami-ba lesz áthelyezve, az ottani stúdió vezetőjének. – hajol oda hozzám Paul.

- Jó, de miért pont nekem mondod? – kérdeztem ásítozva. – A többiek is megtudják..

- Nem, nem tudják megjegyezni, mire odaérnénk már semmire nem emlékeznének, pont ezért mondom neked. – erősködött.

Nem igazán értettem az egészet, hogy Tony, a vezető producerünk miért megy Miami-ba, és, hogy  minek Paul-nak asszisztens. Mondjuk annak örültem, hogy Oliver-rel fogunk dolgozni, hisz eddig is sokat dolgoztunk már együtt, de akkor is furcsa volt ez az egész.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben nyomott el az álom, ami őszintén szólva igen régen történt már meg velem, mármint, hogy gondolkodás közben aludtam el, hisz se időm, se erőm nem volt agyalni még nappal se nagyon, nem hogy este. Simán végigaludtuk a 10 órás utat, és szépen lassan ébredezni is kezdtünk, ki éppen hol. Harry a földön aludt, elmondása szerint így legalább nincs meg az esélye, hogy egy légörvény miatt leesik a földre, újabb sérülést szerezve általa; Louis és Paul valamilyen oknál fogva az asztalra dőlve. Nem hinném, hogy a kényelem miatt választották ezt a helyet az alváshoz, valószínűbb, hogy már annyira ki voltak, hogy nem volt idejük ledőlni a kanapéra, hanem ott ültükben elaludtak. Zayn és jómagam pedig inkább a kanapés megoldást választottuk. Értetlenül kapkodtuk a fejünket az órára pillantva, hisz már rég meg kellett volna érkeznünk.

- Paul, mégis hová megyünk? – szegeztük neki a kérdést mind a négyen.

- Sajnos nem tudtunk leszállni Londonban a sok paparazzi miatt, így kikerülve őket Manchesterben bonyolítjuk le a holnapi, vagyis a mai napot. – nézett rá az órájára, ami fél 5-öt mutatott. Rajta nem látszott a 10 órás pihenés, alvás, ahogy Louis sem. Hogy ők vajon mit csináltak alvás helyett az rejtély, de az biztos, hogy nagyon kivoltak, így mikor megérkeztünk a szállodába Louis első dolga volt elnyújtózni az ágyon. Nem volt szíven felkelteni, hogy öltözzön át, hisz az egész nap viselt ruhában aludt el, csak dobtam rá egy takarót, hogy nehogy az legyen, hogy miattam fázik meg. Pont beléptem a fürdőbe, mikor megszólalt Lou telefonja az éjjeli szekrényen. De mivel ő szerintem még ágyúdörgésre sem ébredt volna fel, nemhogy a mobilja halk csengésére, így magamra vállaltam a feladatot, hogy felvegyem. Persze nem szoktunk kutakodni egymás telójában, de mivel láttam, hogy a hiányzó csapattársunk az, így vettem a bátorságot. Csak nem haragszik meg érte Louis.

- Hol a francban vagytok? Már legalább 3 órája várlak titeket. – üvöltött bele a telefonba.

- Oh, neked is szia Niall. Az a helyzet, hogy nem Londonban szálltunk le a fotósok miatt, meg hát a fotózást is átszervezte időközben Paul. – mondtam kisétálva az ajtó elé, bár nem hinném, hogy különösebbképpen zavarta volna Louis-t, ha ott maradok, úgysem kelt volna fel.

- Mi az, hogy nem Londonban? Hát akkor mégis hol a manóban vagytok?

- Manchesterben.

- Hogy hol? Hát ez remek. Szóval fölöslegesen töltöttem az elmúlt 3 órát a reptér körül körözve, hogy nem szedjenek szét a paparazzik. – mondta dühösen. – És amúgy nekem miért nem szólt senki erről a „kis módosításról”? – helyezte a hangsúlyt a kis szóra.

- Hát ööö… elfelejtettünk. – dadogtam zavartan.