5. fejezet: Ez nem vicces

Sziasztok! Újra itt vagyok, igaz, hogy holnapra ígértem, de már nem tudtam várni vele, meg hát holnap egy csomó tanulnivalóm is lesz, úgyhogy itt az új rész, remélem senkinek nem okozok csalódást vele(főleg a buli részére gondolok) :D És lesz egy meglepim is még ma. Na vajon mi lehet az? Csak nem egy újabb rész? :P Lassan kész leszek vele, úgyhogy még ma lesz egy másik rész is, a csalódottságra(ha lesz) :D
Erről a részről csak annyit, hogy ez most csak Emily szemszögéből íródott, ami nem lesz rendszeres, legalábbis nem így tervezem, ugyanis imádok a fiúk nevében is írni :)
Jah, igen! Köszönöm az újabb feliratkozónak, hogy csatlakozott a blogomhoz. :D és a kommenteket is :D Imádlak titeket :))))
Szóval jó olvasást! 
Kittaa :D

Emily:

Számomra még mindig rejtély volt, hogy a srácok hogyan fognak „elszökni”, hisz Paul egész nap a nyomukban volt, nem hinném, hogy a szállodában rájuk se fog nézni. De hát szerintem nem ez lesz az első ilyen akciójuk. Csak megoldják.

- Azt mondta Harry, hogy majd ír egy sms-t, ha jönnek. – mondta Oliver, de nem igazán tudtam koncentrálni, mert már nagyon álmos voltam. Nem sokáig bírtam, amint beültünk a kocsiba el is nyomott az álom.

 Reggel arra ébredtem, hogy valaki átkarolja a derekamat és halkan szuszog mellettem. Mikor kinyitottam a szememet majdnem felsikítottam. Louis feküdt mellettem, de amint átfordultam a másik oldalamra láttam, hogy ott is össze van gyűrődve a lepedő, vélhetően ott is aludt valaki. Ráadásul egy számomra teljesen idegen szobában voltunk. Nagy nehezen kimásztam Louis keze alól, szerencsére nem ébredt fel, így lábujjhegyen indultam az ajtó felé, de mikor a kilincsért nyúltam valaki megcsikizte a derekamat hátulról.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe. Ijedtemben hatalmasat sikítottam. – Jézusom. Hogy tudsz ekkorát sikítani már korán reggel? – kapott a füléhez Harry, akit eddig nem láttam a szobában és nem is számítottam rá, hogy már ilyenkor ijesztgetős kedvében lesz akárki is.

- A francba Harry. A frászt hoztad rám. Hogy kerülsz te..vagyis hogy kerülök én ide? És egyáltalán hol vagyunk? És miért aludt velem Louis? – soroltam a kérdéseimet hadarva.

- Nem csak ő aludt veled. – közölte halál nyugodtan.

- Mi?

- Én is veled aludtam. Ott a másik feleden. – mutatott az összegyűrt lepedőre. – És amúgy meg Oliver házában vagyunk, Manchesterben.

- Oliver házában? Mióta van Oliver-nek háza Manchesterben? És mit kerestek ti itt? – merültek fel újabb kérdések.

- Miután elmentünk Paul felhívta a szállodát, hogy jelezze az érkezésünket, de a recepciós csajszi közölte vele, hogy valamilyen oknál fogva törölték a foglalásunkat. Meg valamit magyarázott egy csomó sikítozó lányról is, aztán végül Oliver felajánlotta, hogy aludhatunk itt. – magyarázta.

- De mégis miért aludtatok ti velem? Nincs elég ágy? – kérdeztem.

- Ágy az lenne, de mi jobb ötletnek tartottuk, ha veled alszunk. – bökött rá a még mindig szuszogó barátjára. – Én kérdeztem, hogy nem bánod-e, és hát mivel nem válaszoltál, így nemnek vettem.

- Talán azért nem válaszoltam, mert aludtam? – tártam szét a karomat.

- A hallgatás beleegyezés. – szólalt meg Louis az ágy szélén ülve.

- Na remek, most még te is. – emeltem fel a hangomat. – Komolyan nem vagytok normálisak. Befekszetek egy idegen lány mellé, - mert akárhogy is nézem a dolgot, mégis csak idegen vagyok nektek-, annak ellenére, hogy neked barátnőd van – fordultam Louis felé- te pedig…- hadonásztam mérgesen magam előtt.

- Én pedig? – kérdezett vissza Harry mosolyogva.

- Te pedig…még ijesztgetsz is. – dadogtam zavaromban.

- Na jó, szerintem jobb, ha elmondjuk Emilynek, hogy mi is történt valójában, még mielőtt agyvérzést kapna a kiabálástól. – vetette fel az ötletet Louis.

- Hát az jó lenne. – durcáskodtam.

- Szóval tegnap este egy hatalmasat buliztunk, te részegen dőltél be az ágyba, minket pedig nem engedtél el, könyörögtél, hogy maradjunk. Mi pedig nem tudtunk nemet mondani, engedtünk neked és maradtunk.

- Mi? Ez most komoly? – kapkodtam a fejemet a két fiú között.

- Nem, csak vicceltem. – nevetett fel Louis.

- Elmondanátok végre, hogy mégis mi a fene történt tegnap este?

- Semmi. – vágták rá egyszerre.

- Mi az, hogy semmi?

- Semmi nem történt, hisz egyrészt itt van Paul is, és itt bizonyára észrevette volna, ha kilógunk; másrészt Niall és Liam lázasan fekszenek lent a nappaliban, összeszedtek valami nyavalyát és már este sem érezték jól magukat; harmadrészt Oliver eldugta a kulcsot; végül pedig mikor mi ideértünk te már rég aludtál. – sorolta Harry az indokokat egy levegővétellel. - Szóval nem mentünk sehova.

- Szerintem amúgy nem dugta el a kulcsot, csak te nem találtad. – fordult felé Louis.

- Biztos, hogy eldugta, mert felforgattam az egész előszobát és sehol nem találtam.

- Szóval, csak gondoltuk meglepünk, hogy mikor felébredsz két ilyen sármőr fekszik melletted, szebbé téve a reggeledet. – folytatta Louis.

- Két sármőr. Hát ez tetszik, csak kár, hogy nem igaz. 

- Héé. Most miért mondod ezt? – kapta fel a vizet Mr. Tomlinson és a haját kezdte el igazgatni.

- Csak gondoltam megviccellek titeket egy kicsit. – nevettem fel.

- Nem volt vicces. – durcáskodtak.

- De a ti kis akciótok sem. – dobtam vissza a labdát.

- Különben is, ha itt aludtunk volna azt észrevennéd. És biztos vagyok benne, hogy legalább hatszor ekkorát sikítottál volna.

- Vagy pont, hogy elnémult volna. – vágta rá Louis.

- Miért, annak külön jele lenne? – kérdeztem meglepve.

- Az biztos, ugyanis jómagam van, hogy egy szál semmiben alszom, Lou pedig boxerben. De, amint látod mindkettőnkön pizsoma nadrág van. – húzogatta meg a nadrágja szárát.

- Megerősítem. – szólalt meg Louis. – Csak annyit javítanék rajta, hogy te mindig úgy alszol nem csak van, hogy.

- Ez azért így nem igaz. – vette fel a védekező álláspontot az ágyon elterülő barátja ellen.

- Dehogynem. – mondta két nyújtózás között.

- De nem. – ellenkezett.

- Tudjátok mit, engem nem nagyon érdekel, hogy ki miben alszik, úgyhogy, ha lehetne váltsunk témát.

- Nem lehetne! – rivaltak rám, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem hanyatt estem.

- Akkor én most megkeresem a mosdót. – kerestem a menekülő útvonalat a tűzvonalból, ám mikor rájöttem, hogy az a szobához tartozik – bizonyára itt volt Harry, amikor felkeltem, ezért nem láttam- és csak egy ajtó választana el a vitázóktól, inkább módosítottam az útvonalat. – Vagy inkább a konyhát. – húztam el mellettük, mire újra a két vitázó szempárral találtam szembe magam. – Jól van na, megyek már. – csaptam be az ajtót magam mögött.

A szobából kiszabadulva, vagyis kimenekülve…. vagy inkább kiüldözve. Na ez most jó kérdés. Mindegy lényeg a lényeg próbáltam kiigazodni a házban, ami elég nehezen ment, mert még a lépcsőt sem találtam meg. Pedig abban már biztos voltam, hogy az emeleten vagyok, ugyanis a folyosó végén lévő ablakon kibámulásom alkalmával erre már rájöttem, de akármerre mentem mindenhol csak ajtókat találtam. 

                              

                                          

Össze- vissza bolyongtam, mire ráleltem a lépcsőre. Most komolyan, ki az, aki a ház legszélére építi a lépcsőt? Főleg egy ekkora házba. Órákat kell gyalogolnod, mire eljutsz a lépcsőig. Leérve jajgatásra lettem figyelmes.

- Király, legalább a nappali már meg van. – csillant fel a remény bennem, hogy egyszer talán megtalálom a konyhát is. De még jó lenne az éhenhalásom előtt. A boltívnél támaszkodó Paul mosolyogva fordult felém.

- Jó reggelt álomszuszék! Kialudtad magad? Hallom már a kocsiban elaludtál. Gondolom lefárasztottak a fiúk, ismerős helyzet. Egy ilyen törékeny kislányt pedig biztos sokkal könnyebb is kimeríteni.

- Jó reggelt! – köszöntem a kis beégetős, és cikis helyzetbe hozó Paul-nak, akinek még remek humorérzéke is van, mint kiderült. – Oliver? – kérdeztem, mire csak a háta mögé mutatva válaszolt. – Ház Manchesterben?

- Tetszik? – nézett körbe.

- Minek neked ekkora ház? Fél órámba telt, mire megtaláltam az eldugott lépcsődet. – panaszkodtam.

- Szóval nem.

- De, tetszik. Nagyon szép, csak minden olyan..nagy. Az ablakok, az ajtók, a kanapék. – böktem rá a betegek alatt elterülő óriási bútorra. –Meg nem értem, hogy neked, egymagadnak minek ekkora ház pont itt, ahol egy évben egyszer, ha megfordulsz.

- Gondoltam, hogy, ha visszaköltöztök, akkor így legalább a közelben lehetek.

- De ez akkor is hatalmas. És különben sem költözünk vissza. Vagy te tudsz valamit, amit én nem? – kérdeztem sejtelmes arcát látva.

- Nem, csak hátha. – érkezett a gyors válasz.

- Nem hinném, de mindegy. Jó nekünk most New Yorkban, már megszoktuk. Jut eszembe: a bőröndöm? Csak mert szeretnék átöltözni valami tiszta ruhába.

- Ott van az előszobában. – mutatott a helység felé.

Villámsebességgel felrohantam az emeletre és az első útba eső szobába bementem átöltözni.Egy fehér pólót, egy szürke farmert és a legújabb szerzeményemet, egy szürke sneakers-t vettem fel. Imádok színesen öltözni, de most valahogy nem volt hozzá hangulatom, így maradt ez az egyszerű szürke-fehér szekró.

- Emily. –hallatszott egy nyöszörgő hang a nappaliból,, mikor levágtattam a lépcsőn. De nem tudtam eldönteni, hogy ki szólongatott, mert eleve nagyon halk volt, és torz is. Föléjük hajolva Niall száját láttam mozogni.

- Igen? – öltem le mellé.

- Hoznál nekem egy pohár vizet? – emelte fel a kezét, mutatva az üres poharát az éjjeliszekrényen. – A többiek nem hoztak.

- Persze. – pattantam fel és indultam a konyha felé, de Oliver előtt megtorpantam.

- Elmondanád, hogy mégis hol találom meg a konyhát ebben a gigászi épületben?

- Egyszerűbb, ha megmutatom. – húzott maga után.

- Miért nem vittetek inni a fiúknak? Képesek vagytok elnézni, hogy szenvednek? – fordultam Paul felé, aki szapora lépésekkel követett minket.

- Mondtam Harry-nek és Louisnak, hogy gondoskodjanak a srácokról, de tényleg hol vannak? – nézett körbe.

- Fönt. A szobámban. Éppen arról vitatkoznak, hogy tényleg mindig meztelenül alszik-e Harry.

- Komolyan? Szerintem ez nem vitatárgya, ez egyértelmű. De miért pont ott vitatkoznak?

- Mert reggel átjöttek, hogy szebbé tegyék a reggelemet, és ott ragadtak.

- Bevetették magukat? – nevetett fel Paul.

- Simán befeküdtek mellém, aztán meg azt mondták, hogy egész este ott aludtak velem.

- De ruha volt rajtunk? – fordult felém Oliver.

- Persze, hogy volt. Csak gondolták, hogy megviccelnek.

Erre hangos nevetésben törtek ki, és rájöttem, hogy inkább nem is kellett volna elmondanom.

- Ez nem vicces. – vágtam be a durcást.

- De, ez nagyon is az. – vágta rá Oliver.

- Komolyan mondom, ti még komolytalanabbak vagytok, mint ők. – kiabáltam vissza Niall poharát szorongatva.

- Te egy angyal vagy. – mosolygott rám Niall hunyorgó szemekkel.

- Emily. Megkérhetnélek, hogy hozz nekem egy aszpirint. – nézett fel rám Liam lázban égő, kipirosodott arccal.

- Azonnal hozom. De neked is hozok egyet. – néztem Niall-ra és indultam is a konyhába, de útközben megtaláltam a táskámat az előszoba szekrényen, így gyorsabban megoldottam az aszpirin kérdést. Visszaérve Zayn-t látam meg a fotelban elnyújtózni, remegve. 

Odaadtam a srácoknak a gyógyszert és a harmadik beteg felé indultam.

- Neked nem hozzak valamit? – guggoltam le elé.

- De aranyos vagy. – mondta rekedtes hangon. – Egy csomag kekszet tudnék most értékelni.

- Jó, hozom.

- Meg egy pohár kakaót. Vagy tudod, mit legyen egy forrócsoki is. De végülis egy kávét is megtudnék most inni. – kiáltott utánam, ami hallatán azonnal megfordultam és értetlenül néztem rá.

- Kakaó, forrócsoki, kávé? A többiek gyógyszert és vizet kértek. Biztos, hogy te is beteg vagy Zayn?

- Igen. – köhintett és még jobban magára rántotta a mellette levő pokrócot.

- Lázad is van? – kérdeztem megjátszva a meglepettet.

- Van. Kekszevési és kakaó-, forrócsoki-, kávéivási lázban égek.

- Oh, értem. Csak messze van a konyha, igaz?

- Eléggé. Meg hát, ha már egyszer felajánlottad. – rúgta le magáról a pokrócot.

- Mert azt hittem, hogy te is beteg vagy.

- Én próbáltam megjátszani. – pattant fel.

- Hát elég gyorsan leleplezted magad a kívánságlistával. Pedig már majdnem bedőltem neked. Olyan szívesen gondolkodtam volna rólad is. – mondtam ironikusan.

- Ha betegnek kell lennem ahhoz, hogy egy ilyen csinos csajszi ápolgasson, akkor ide azokkal a bacikkal. – mondta és beugrott a két beteg közé, akik feljajdultak súlya alatt. Próbálták volna lelökdösni magukról, de csak egy erőtlen próbálkozásra futotta tőlük. Gyorsan kirángattam a két szenvedő közül és visszalöktem a fotelba.

- Most már biztos, hogy beteg vagyok. Már érzem. Ég az arcom, fáj a fejem, ráz a hideg, remeg a lábam. – sorolta a beképzelt, vagyis az elképzelt tüneteket.

- Gyenge próbálkozás,

- Nem látod mennyire szenvedek? – nézett rám bociszemekkel.

- Nem vagy vicces – dobtam rá a pokrócot és indultam kifelé.

- Nem hagyj itt. Legalább egy teát meg egy- két kekszet hozzál már nekem, ha úgyis a konyhába mész. – kiáltotta utánam.

- Nem. – fordultam vissza a boltívnél.

- Akkor nem állok többé szóba veled. – jött a zsarolási kísérlete.

- Hát barátom akkor így jártam. – nevettem fel. – De te is. – és otthagytam „szenvedni” keksz és bármi más nélkül.

Oliver háza, ami valljuk be tényleg hatalmas egy "házikó"