~Prológus~

Emily Smith vagyok, egy Manchesterben született, de egy ideje már New Yorkban élő életvidám, pörgős lány. Egy fotós anya és egy producer apa lányaként cseppet sem volt zökkenőmentes az életem, de mint ahogy azt tudjuk az soha nem egyszerű. Főleg, ha olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik nem, hogy megkönnyítik, hanem csak még nehezebbé, bonyolultabbá teszik azt. Nem panaszkodásképpen mondom, de nekem az utóbbiból több jutott. Nem egyszerű feladat megfelelni a szülői elvárásoknak, de azért próbálkozni kell. Engem mindenáron a média felé akartak terelni, hiszen imádtam szerepelni már egész kicsi korom óta. Ahhoz képest most lassan 18 évesen 3 év modellkedést tudhatok magam mögött, ami azért szerintem messze áll a médiától. Vagy hát attól függ, hogy honnan nézzük a dolgot. Magazinokban, katalógusokban jelentek meg a képeim, de szerintem ők pont a szakma másik oldalára szántak, ahol én csinálom a képeket és nem rólam csinálják. Mindegy végül is, mert már beletörődtek, hogy nem én leszek az, aki tovább viszi a karrierjüket. Imádtam az elmúlt 3 évet, hisz rengeteget utaztam, nagyon sok emberrel találkoztam, buliztam, élveztem az életet. Persze hiányzott a régi életem, a családom és a barátaim, de úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, amit mindig is csinálni akartam, gondolok itt az állandó szereplési vágyra. Itt végre kiélhettem magam. Aztán jött a hideg zuhany. A szüleim szerint most, hogy már csak egy évem van hátra a suliból jó lenne, ha teljes erőbedobással tudnék koncentrálni a tanulásra, így hát felfüggesztették a karrieremet, addig, amíg le nem vizsgázok. Egy ideig utáltam őket ezért, de aztán beláttam, hogy ők csak jót akarnak nekem. De mivel mindig is lázadó típus voltam, - amiben leginkább a bátyáimra hasonlítok- pont, hogy nem a tanulmányaimba fektettem be az energiámat, hanem a kiskorom óta elég komoly szinten űzött táncolásba. Ez persze megint újabb vitákat szült, de legalább zajlott az élet. Azt gondoltam, hogy ennél jobban már nem is tudtam volna kikészíteni a szüleimet, egészen addig, amíg anyu el nem rángatott Angliába az egyik fotózására. Na, hát mondhatnám, hogy ott aztán tényleg felborult az életem és általa az övéké is, de nem szeretek és nem is tudok valami jól hazudni. Soha nem volt normális, átlagos életem, ahol reggel elmentem a suliba, végig ültem az órákat, suli után elmentem erre-arra a barátaimmal, hazasétáltam, megírtam a másnapi leckét, felmostam, elmosogattam, lefeküdtem, aztán mindennap újra és újra ugyanez. De ez csak is kizárólag nekik volt köszönhető, hisz, ha nem lettek volna híresek, akkor élhettem volna ugyanúgy, mint a többi velem egykorú tinédzser, szóval nem értem, hogy miért voltak a modellkedés ellen. Valamit örökölni kell a szülőktől és most mit csináljak, ha pont a szereplési kényszert örököltem tőlük. Legalább hasonlítok rájuk. Bizonyára már megfogalmazódott bennetek a kérdés, hogy mégis mi történhetett Angliában, ami képes volt fenekestül felforgatni az eddig sem mindennapi életemet. Szerintem van ennél egy sokkal könnyebben megválaszolható kérdés is. Mi nem?